Koreai nyelv
A koreai nyelv (délen: 한국어, hangugo; északon: 조선말, csoszonmal) Észak- és Dél-Korea hivatalos nyelve, Kína Koreai Autonóm Tartománya két hivatalos nyelvének egyike. A koreai nyelvnek nagyjából 78 millió beszélője van. Régen hivatalos írásjelkészlete a handzsa volt, mely a kínai írásjegyekből, azok koreai kiejtésével jött létre. A XV. században Nagy Szedzsong létrehozott egy nemzeti írásrendszert, melyet hangulnak (Észak-Koreában: csoszongul) neveznek, de ezt csak 1945 óta használják teljeskörűen.
A koreai nyelv Korea kettéosztottsága révén mára egyértelműen két változatra osztott. Ennek megfelelően beszélhetünk külön észak-koreai és dél-koreai nyelvről. Ezek sztenderdje más nyelvjárási sajátosságokat követnek, s a két ország elszigeteltsége miatt a különbségek felerősödtek a két nyelvváltozat között.
Vita tárgyát képezi a koreai nyelv nyelvcsaládokba történő besorolása is. Néhány nyelvész az altaji nyelvek közé sorolja, míg mások szerint szigetnyelv. Többek szerint a japán nyelv távoli rokona. A japánhoz hasonlóan morfológiáját tekintve ez is agglutináló, míg szintaxisát tekintve alany–tárgy–ige szórendet használó nyelv.
A koreai nyelv koreai változatai Koreának az Észak- és Dél-Koreában használt különböző elnevezésein alapulnak.
Dél-Koreában a nyelvet leginkább úgy hívják, Hangugmal , vagy hivatalosabban, Hangugo vagy Kugo (szó szerinti fordításban „országnyelv”).
Észak-Koreában és Kínában, a Koreai Autonóm Tartományban a nyelv leggyakoribb neve Csoszonmal (handzsával: ), vagy sokkal hivatalosabban Csoszono.
Más részről a Szovjetunió utódállamaiban élő koreaiak, akik magukat Korjo-szaramoknak (más néven korjoinoknak [; ; szó szerinti fordításban, „korjói emberek”) nevezik, nyelvüket korjomalnak nevezik. Szintén gyakran használt megnevezése a kissé ugyan régiesen csengő urimal (우리말; nyelvünk).
Kína összefüggően uralt területein miután 1992-ben diplomáciai kapcsolatok alakultak ki Kína és Dél-Korea között, a ben és Észak-Koreában használt nyelvet vagy ennek rövidebb formáján nevezik, míg a Dél-Koreában használt nyelv neve vagy ennek rövidített alakja, a.
A koreai nyelv Korea kettéosztottsága révén mára egyértelműen két változatra osztott. Ennek megfelelően beszélhetünk külön észak-koreai és dél-koreai nyelvről. Ezek sztenderdje más nyelvjárási sajátosságokat követnek, s a két ország elszigeteltsége miatt a különbségek felerősödtek a két nyelvváltozat között.
Vita tárgyát képezi a koreai nyelv nyelvcsaládokba történő besorolása is. Néhány nyelvész az altaji nyelvek közé sorolja, míg mások szerint szigetnyelv. Többek szerint a japán nyelv távoli rokona. A japánhoz hasonlóan morfológiáját tekintve ez is agglutináló, míg szintaxisát tekintve alany–tárgy–ige szórendet használó nyelv.
A koreai nyelv koreai változatai Koreának az Észak- és Dél-Koreában használt különböző elnevezésein alapulnak.
Dél-Koreában a nyelvet leginkább úgy hívják, Hangugmal , vagy hivatalosabban, Hangugo vagy Kugo (szó szerinti fordításban „országnyelv”).
Észak-Koreában és Kínában, a Koreai Autonóm Tartományban a nyelv leggyakoribb neve Csoszonmal (handzsával: ), vagy sokkal hivatalosabban Csoszono.
Más részről a Szovjetunió utódállamaiban élő koreaiak, akik magukat Korjo-szaramoknak (más néven korjoinoknak [; ; szó szerinti fordításban, „korjói emberek”) nevezik, nyelvüket korjomalnak nevezik. Szintén gyakran használt megnevezése a kissé ugyan régiesen csengő urimal (우리말; nyelvünk).
Kína összefüggően uralt területein miután 1992-ben diplomáciai kapcsolatok alakultak ki Kína és Dél-Korea között, a ben és Észak-Koreában használt nyelvet vagy ennek rövidebb formáján nevezik, míg a Dél-Koreában használt nyelv neve vagy ennek rövidített alakja, a.
Ország
-
Dél-Korea
-
Észak-Korea
Az országra gyakran hivatkoznak sztálinista berendezkedésű államként, azonban ez helytelen, Észak-Korea ugyanis a dzsucse-eszmét követi, amit az ország első vezetője, Kim Ir Szen örökös elnök dolgozott ki. Kim Ir Szen ötvözte a koreai és a neokonfucianista hagyományokat a marxizmussal, a marxizmus–leninizmussal, a sztálinizmussal és a nacionalizmussal, ám az alapok egyértelműen a történelmi időkbe nyúlnak vissza: nemcsak az ország neve utal Csoszonra, az utolsó virágzó pánkoreai államra, hanem a főhatalom dinasztikus, nem primogenitúra-alapú örökítése, a hatalmat gyakorló dinasztiát körüllengő miszticizmus is csoszoni örökség, de Észak-Korea elzárása a külföldtől sem volt újdonság, hiszen elődállama történelmét ez jellemzi egészen a 19. század végéig.